2006. június 30., péntek

Búvár

A fürdőszobában válogattam a szennyest. Általában a gyerekek is segítenek színek szerint válogatni, de most a meleg miatt Ők már korán reggel kimennetek az udvarra, tehát magamra maradtam ténykedésemben. Közben félhangosan mondogattam mintegy megerősítve magamat, hogy jó kupacba dobom a cuccot. Ezt a fehérhez, áhám, hát ez még belefér, na ezt a fakó rózsaszínt a piroshoz, hátha felélénkíti a színeit.. Ezzel meg mi van? Hogy a csudába? Na mindegy, legyen külön egy másik színcsoport. Szóval elszórakoztattam magam, amikor is édeskicsiegyetlendrága fiacskám "csengő" baritonja csapta meg a fülemet:
- Búváááár, s...ben turkáááál! - Mi van??? Jól hallottam? Odanyomtam a fülem az ablakréshez, hogy jobban halljam. Hát ez van, füleim nem csalatkoztak. Intercity gyorsasággal feltéptem az ajtót és rohantam ki az udvarra.
- Búúúúúvvvááár...........szia Anya! - a raklapok tetején állt, amit a Zoli pakolt a kerítés mellé. Lábujjhegyen kapaszkodva lesett át a palakerítésen a szomszédba , kíváncsiskodott és közben magát szórakoztatta.
- Jössz le onnan azonnal! Gyere be de nagyon gyorsan! - Szó nélkül engedelmeskedik. Még látom Zoét a szemem sarkából ahogy a homokban matat és a szomszéd kislánnyal beszélget. Becsukom az ajtót.
- Leülsz oda a lépcsőre. Hát mit kiabálsz Te gyerek? Kitől tanultad ezt?
- Senkitől.
- Ne mondjad már, hogy magadtól találtad ki! Halljam kitől hallottad?
- Senkitől.- Ok most jön a zsarolási szakasz.
- Jól van, addig nem mész ki és ülsz itt a lépcsőn amíg meg nem mondod, hogy ki volt az
- A Zozi.- vágta rá rögtön. Mi? A Zoé? Az kizárt. Elindulok az ajtó felé, visszafordulok, Máté ártatlan arcocskáját vizslatom:
-Biztos?
-Igen.- No akkor ajtó fel, udvarra ki.
- Zoé, gyere be.- És bejön.
Tényleg Te tanítottad a Máténak ezt a Búvárosat?
- Igen.
- Miiiii???? Hát kislányom! Honnan tanultad ezt???
- Még az oviban.
- Hooolll????? - leesett az állam. Ezt nem hiszem el. Lerogytam a lépcsőre, közben elküldtem Mátét, hogy mossa meg az arcát, mert a vonásai már alig látszódtak a kosztól.
- Miért kell ilyet tanítani? Te meg nyugodtan matatsz a homokban, miközben Mátétól viszhangzik az egész utca, hogy ilyen rondát kiabál? Hát miért nem szóltál nekem?
- Nem tudtam, hogy ronda.
- Igen nem tudta- kontrázik Máté
- Mi a s... Szerintetek szép? - És elröhögöm magam. Velem röhögnek, odabújnak hozzám, puszilgatnak. Megkönnyebűlnek, hogy nem haragszom. Meg ne halljam, hogy kint ilyesmit kiabáltok, igen?
- Jó.
- Itthon szabad, de kint nem.
- Okééé, Búúúúúúvvváááár s.... turkááááál!
- Tudod mit, itthon se mond és röhögök még mindig. Zoé felélénkül.
- Tudok másmilyet is. Mondd Anya, hogy villamos.
- Apád s... Csillagos- fejezem be helyette, mert ezt én is ismertem, a másikat nem. A kutya fáját, hát nem a csapdájába estem?
- Na jó! Semmilyen s... -et nem akarok hallani. Ez csúnya. Popi, popsi van de a másik nincs!
Jó! De Anya, az a búvár, az mi? Nézz rám kérdőn Máté, és pillogtatja szempilláját. Mi meg elmagyarázzuk Neki Zoéval.
- Ja, és kérünk szépen jégkrémet.- Én meg adok nekik. Megpusziljuk egymást, cinkosan nevetünk. Kimennek, aznap többet nem kellett Rájuk szólnom. Még egy kicsit sem. Azt hiszem máskor is cinkoskodok Velük. :)

Napsiról

Napsi szerintem Olasz volt előző életében. Miből gondolom?
Először is. Még a szeme sem rebben, ha mondjuk a kezemben tartva elordítom maga, hogy pölö:

- Szabó Mátéééééé !!!! Hát kinek beszélek? Már megint zokniban vagy kint a hideg homokban? (akkor még hideg volt ) Bejössz leveszed a zoknid, felveszel egy másikat és szandált húzol. Nahát! A kutyafáját!!! - ezalatt Napsi ráérősen nézelődik esetleg kiröhög miközben a magamét mondom.
Másodsorban időnként úgy szippantja be a cickómat mint vérbeli Olasz a spagettit. Még hangot is ad hozzá hlüpp.
Harmadsorban pedig az én temperamentumom is hozzájuk hasonló, tehát ha úgy érzem, én űvöltök, kiadom a dühömet aztán minden szuper, 3 perc múlva semmi bajom.
Szóval nyugisan konstatálja életformánkat. Nagyon nyugodt gyerek, türelmes, kedves. Nagyon igyekszik, hogy minél hamarabb tudjon játszani a tesóival. Már most fel akar ülni, Súlyát állva megtartja. Sőt, tegnapelőtt átfordult a hasáról a hátára. Teljes átéléssel figyeli a nagyokat, szinte magába szivja arcukat, minden rezdülésüket. A kezeit nagyon rég megtalálta, mostmár matat. Matat a saját kezecskéin, matat a peluson, matat az alvósbarátján. És rukapál ezerrel. Teliszájjal vigyorog az ismerős arcoknak és azoknak akik kedvesen szólnak hozzá. Nem igen sír. A legritkább esetben túrázza be magát. Igaz nincs is ideje, mert rohanok és kikapom a karomba. Vagy Máté rohan és szórakoztatja. Simogatja, beszél hozzá. Zoé mesét mondd neki.
Különböző dalokat találunk ki Neki. Pölö:

"Én vagyok a Szabó Napsi tralalalalaaa
Van nekem két testvérkém is tralalalalaaa.
Az egyik a Szabó Máté tralalalalaaaa
A másik a Szabó Zoé tralalalalaaa.
Van nekem egy Apukám és egy Anyukám
S van nekem egy Tigris nevű kandúrbanditáááám. "

Ezt a "bal lábat a jobb után balt a jobb után. Így mennek a kisdobosok végig az utcán" dalamára kell énekelni.Már ha van aki még tanulta ezt rajtunk kívűl :-D
És ma az Apukája ölében ült. Bámulta az Apja arcát. Apukája megfogta a két kis kezét és felváltva elkezdte hangos cuppogással csókolgatni. Cupp, cupp, cupp. Közben Napsi twisztet járt az ölében. És ez olyannyira tetszett Neki, hogy hangosan felnevetett. Még nem az igazi gurgulázos babakacaj de az egyenesen hozzávezető úton járunk. Hát ennyit hirtelen.
Ez egy mai kép.

2006. június 29., csütörtök

Az én kitünő lyányom

Én mindig tudtam, hogy egy nagyon okos lányom van. De ki nem gondolja ezt a saját gyerekéről? Amikor Zoé beteg volt, akkor mindig telefonáltam a suliba a lecékéért. Megkérdeztem mindent pontosan. Rákérdeztem, hogy mit gyakoroljunk különös odafigyeléssel. A Tanítónénik meg azt mondták, hogy semmit, csinálja meg a lecóját, a többit majd Ők elintézik az órán, Zoénál ez nem lesz gond. Én mindig azt hittem, hogy a többi gyereknek is ezt mondták, mert a szülőiken mindig hangsúlyozták a Tanítónénik, hogy nagyon jó, nagyon erős osztályunk van. Ha fogadóórára akartam menni, azt mondták, hogy felesleges, nincs semmi gond. Nincs alsóban osztályzat csak szóbeli értékelés. Mindig csupa jót írtak az én egyetlen nagy lányomról de, hogy osztályzatban mit jelentett nem tudtam, és nem is érdekelt, mert nekem bőven elég volt:
"szókincse választékos, fejlett, tisztán rendesen dolgozik, szépen, folyamatosan érthetően olvas"
Tehát gondoltam, hogy biztos nem egyes tanuló:-D
22.-én 17:00 -kor volt az évzáró. Az Apukája vitte, hogy nekem ne kelljen a kicsikkel a tűző napon várni. Szóval Apuci vitte, aki 16:56 perckor felhívott, hogy Neki feltétlenül fel kell szaladnia az Anyukájához, mert "Sürgős dolga" akadt. Remélem mindenki érti, hogy mire gondolok. Egy kissé ideges lettem, hogy miért nem lehetett itthon intézni a sürgősségit, mire azt válaszolta, hogy ha tudta volna, hogy ez lesz, akkor biztos nem az Anyjához ment volna. Számoltam a perceket, úristen el fognak késni...stb.
17:10-kor felhívott, hogy hova kell menni? Mondtam nem tudom, mert képzelje még soha nem voltam a Zozival évzáron. Enyhén zokon vette, de utasításomra elment a portáshoz, hogy kérdezze meg, hol folyik az ünnepség? Megtudta, hogy az udvaron vannak (miért sejtettem, hogy egy évzárót az udvaron tartanak...???:-D)Következő hívásánál azon panaszkodott, hogy zárva a kapu, nem tud bemenni, mit csináljon.? Megkértem, hogy fáradjon vissza a portáshoz és érdeklődje meg Tőle. A portás tudott róla, mert már más is szólt, hogy valaki bezárta a kaput. Ezért megmutatta, hogy, hogy tud kijutni más megközelítésből az udvarra. Mikor kiértek pont az igazgató szavai csengtek a hangszóróban:
-És most mindenki fáradjon a saját osztályába.
Közben a gyerekek észrevették Zozit és mindenki a nyakába ugrott, hogy:- Zoziiiiii. Zoli elmondása szerint nagyon jó érzés volt látni, hogy ennyien és ennyire szeretik elsőszülött kislányát. Aztán odament hozzá, illetve a lányunkhoz egy anyuka, hogy:
-Gratulálok a kitűnő bizonyítványodhoz.!- hát így tudta meg Zoé és Zoli. Az osztályban kapott egy mondókáskönyvet, oklevelet. Miután átvette a könyvet alá kellett írni egy lapot, hogy átvette. Amikor hazajöttek épp Napsit szoptattam. Hallottam, hogy nyílik az ajtó. És abban a pillanatban kaptam egy sms-t: Szia Drága, gartulálok kislányod kitünő bizonyítványához! A szám tátva maradt, szívem dübörgött. Én így tudtam meg. Alig bírtam rendezni a vonásaimat amikor beléptek a szobába:
- Naaaaa??? -kérdeztem izgulva.
- Agyon kell verni.- mondta Zoli
- Zoé!- háborogtam
- Kitűnő lettem Anya!
És csodálkoztam, öleltem, puszilgattam, gratuláltam, ájuldoztam. Napsi eközben semmivel nem törődve szopizott tovább. Zoé meg vigyorgott, Máté meg azt hajtogatta, hogy:
- Ügyes vagy Zozikaaaa!!- érezte, hogy nagyot alakított a nővére. Nem szólva az Apukájáról de ezt csak én gondoltam magamban. És kiröhögtem szintén magamban.:)

A Krém

Amikor Napsi megszületett és én a kórházban voltam, Anyukám hordta a gyerekeket isibe és oviba. Kint álltak az iskola előtt, várták, hogy kinyissák az ajtót. (nálunk csak fél nyolckor szabad bemenni, ha nem kérünk reggeli ügyeletet) Ilyenkor megrohanták az Anyukámat a többi gyerek szülei, hogy :
-Na meg van? Megszületett? -
Az én Anyukám pedig türelmesen elmondta, a legfrissebb híreket rólam. Amikor meg lett Napsi, mindenki gratulált. Az egyik Anyuka pedig odaszólt az én Máté fiamnak, hogy :
-Na Máté, kösd fel a gatyádat, egy kos hugit kaptál, most aztán vége a jó létnek.
- Vagy valami ilyesmi. Az én Anyukám meg azt mondta.
- Miért lenne vége? Hát neki lesz a legjobb dolga. Ő a Krém a két piskóta között.
Tehát az én Krémem amikor nem Napsit bámulta, csókolgatta férfiúi büszkeséggel a szemében, akkor kint "tekerte" a bicajt az udvaron. A Zoziét, mert "Anya nem nagy nekem hidd el!" . Én meg elhittem. Zoé meg rendületlenül tologatta fel, le az udvaron és vihogtak meg kiabáltak, hogy:
- Tekerd Mátéééé!!!!
- Gyorsabban Zoziiii!!!!! - amikor ez már jól ment, akkor Máté feljebb lépett.
- Zoé lökj meg erősen, de nagyon erősen!
Zozi lökött erősen nagyon erősen. Máté esett, borult de rendületlenül, egy hang nélkül állt fel, ült vissza. És megtanult két kereküzni 4 évesen. Már ügyesen használja a kontrát, egyre hosszabb csíkokat húz a homokba és Büszke magára, én meg Rá. Most farolni tanul a bicajjal, mert ha nem tudnátok ez borzasztóan fontos dolog a bicajosoknál.

2006. június 12., hétfő

Apró örömök

Amióta szembesültem a depimmel, teljesen átértékelődött egy csomó minden. Irígykedve nézem az embereket akik nyugisan sétálgatnak, nézelődnek, látszólag nyugodtak semmi bajuk. Én meg azon elmélkedek, hogy jajj ez vagy az. Borzalmas, hogy meg kellett tudnom milyen ez a rosszullét. Vágyom a nyugalomra, hogy NE foglalkozzak a halál gondolatával. ( Miközben ezeket a sorokat írom, Zoziék kimentek az udvarra. 5 perc sem telt el, már az ajtóból kiabálnak. Én meg felháborodottan: MI VAAAN?? Gyere be édes lányom, tudod, hogy mennyire nem szeretem, ha kintről kiabálsz! És bejön, elmondja a gondját. Máté rá 3 percre bejön kakilni. Mire ezt a mondatott leírtam 3szor mondta el, hogy "készen vagyok". Most a negyedik. Felálltam, kezemben Napsival, mivel szoptatás közben próbálok naplózni. Mire ezt leírom, rájövök, hogy Napsit a kiságyban felejtettem, tehát most felállok és visszamegyek érte, hogy ehessen tovább. Napsi újra velem, folytatom. Szóval Napsival elindultam a kiságyhoz, miközben még a cicimen lógott. El kell haladnom a bejárati ajtó előtt, amit Máté nyitva hagyott, így a szemem sarkából látom, hogy valaki kint van a szomszédunk udvarán. Na nem baj, legalább volt egy jó napja de az is lehet, hogy álmatlanul fog forgolódni az éjszaka. Szóval Mátét elintézem, miközben kilátásba helyezek egy fülest ha megint nyitva hagyja az ajtót. Látszik mennyire vesz komolyan, kajánul vigyorog, miközben a hátsóján dolgozom. Visszaülök és közben tudom, hogy nem kéne kiabálnom, mert ki tudja meddig élek és mégis. Valami nincs jól összerakva bennem. Kettőt érzek egyszerre.) Szóval figyelem az embereket. És észreveszem, hogy mennyi apróságnak tudunk örülni, ami addig nekem teljesen természetes volt, hogy örülünk. Most valahogy ez az öröm ezerszeresére nőtte ki magát, mérhetettlen erőt hozva nekem. Például annak is nagyon tudok örülni, ha egy vad idegen örül. Minap történt velem amikor hazafelé zötykölődtem a buszon, hogy az egyik buszmegálló mögött építkeztek. A busz megállt. Az ablak mellett ülő hölgy felpattant és kikiabált az ablakon:

- Tonneeeeer Feriiiiiii!!!!! Vúúúúhhhúúúúú!

Két kézzel integetett. Tonner Feri felegyenesedett és természetesen teliszájjal vigyorogva vissza huhogott és Ő is intésre emelte a kezét. Ekkor a busz elindult. A hölgy visszaült az arcán meg ott ragyogott egy ottragadt mosoly. Én meg csak néztem és örültem az örömének. Örültem Ferinek, hogy visszaköszönt, hogy meghallotta és ekkora örömet okozott. Már akkor tudtam, hogy ezt le fogom írni a naplóba. A leszállásnál a hölgy segített, (babakocsival voltam) megdícsérte Napsit, én meg nem győztem hálálkodni a segítségéért. Ő Meg azt válaszolta, hogy ez a legkevesebb, ha egymásnak segítünk. Mosolyogtam. Elindultam hazafelé. A madarak csiripeltek, Napsi feneke ringatózott a kocsiban a kezét rágta, időnként gurgulázott valamit, néztem, visszaválaszoltam. A fejemben mondatok ismétlődtek, memorizáltam minden fontos pillanatott, az arcomon pedig ott ragadt egy mosoly és hazáig kísért.