2006. november 29., szerda

Egy napunk

Nem szépítem, fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Időnként, mint például most is, úgy érzem, hogy nem bírom tovább. És nem az a baj, hogy három tündér gyerekem van, nem, nem az. Hanem a rohanás. Reggel háromnegyed hatkor kelek. Ilyenkor keltem Napsit, hogy szopizzon. Ő félálomba rámcuppan és eszik. Aztán hatkor keltem a nagyokat. Befekszenek az ágyunkba és egy picit lustiznak. Utána szépen felöltöznek, én is és felöltöztetem Napsit is. Aztán iszunk egy kakaót vagy teát. Napsi eközben a járókában. Fésülködünk, mosakodunk. Apára gondolunk, aki már hatkor a dolgozójában van. Pontban hatóra negyvenkor elkezdik venni a cipőjüket és a kabátjukat. Én ilyenkor rakom tisztába újra a Napsit, mert indulás előtt rendszeresen bekakil. Gyerekek kimennek az udvarra és várják, hogy menjek utánuk. Öltöztetem Napsit, aztán leültetem az előszobában. Végignézi, ahogy kabátot veszek, magamra kapcsolom a kengurut. Ráadom a kabátot. A cipzározásnál szépen lefektetem a földre, hogy még véletlenül se csípjam be a nyakát. Aztán berepül a kenguruba. Már csak a sapka és kilépünk az udvarra. Indulunk a hétórási buszhoz. Szerencsénk van, mert a végállomásnál lakunk ezért majdnem mindig van helyünk. Negyed nyolckor érünk a sulihoz. Zoé pontban fél nyolckor elindul a kapu felé. Megvárjuk amíg elnyeli és megyünk a másik buszhoz. Indulunk az oviba. Azt már leírtam, hogy mennyire ügyes Máté, hogy egyedül öltözik. Én megvárom amíg elkészül, elájulok puszi, aztán bemegy. Én meg hazajövök Napsival vagy intézem a dolgainkat. Vagy elmegyek barinőmhöz, Szilvihez. Zoli fel szokott hívni, hogy mit főzök? Vagy, hogy mit főzzek. A múltkor palacsintát kért én meg mondtam Neki valamit. Röhögött. Én is. Persze, hogy megígértem de csak a hazajövetel után. Megkérdezte, hogy milyen lesz? Mondtam kakaós és lekváros. Megkért, hogy vegyek túrót. És igen van olyan, hogy elszakad a cérna és egy 25 dkg túron sírva fakadok. Mert nincs kedvem még túróért is rohangálni. Utána meg csodálkozom. Most is és nem is értem magam, hogy ez miért volt akkora nagy ügy? Délután negyedháromkor szoktam készülődni. Még egy kis szopi, pelus csere, aztán a háromnegyedhármas busszal elindulok az oviba. Összeszedem Mátét, buszra ülünk és indulunk a suliba. Pontban négykor kilép a suliból Zoé, felszállunk a buszra és végre elindulunk haza. Ha szerencsénk van, fél ötkor a lakásban vagyunk. Apucink még nincs itthon. Tegnap a fejlesztés félötkor kezdődött, félhétre értünk haza. Tiszta könny volt a szemem de nem sírtam a gyerekek miatt. Hogy mi volt a fejlesztésen? na az egy másik történet:)

2006. november 27., hétfő

Tudja mit csinál

Mostanában a Terminátorból az a jelenet jutt az eszembe, amikor Arnoldék mesélnek a fekete hapsinak, hogy mi történik...a nem tom mi a TUDATÁRA ÉBRED. Na nekem pont ez jutt eszembe, amikor kis Naposomat nézem. Tudatára ébredt:) Próbálgatja erejét. Űvölt a járókában, majd elhallgat és fülel. Én meg lesekszem. Ül, előrehajol, hogy meglesse ott vagyok-e. Vár aztán újra kezdi. Amikor megpillant panaszos kiabálásba kezd és nem hagyja abba amíg ki nem veszem, vagy nem csinálok valami vicceset. Akkor nevet és folytatja a matatást a járókában. Megkostól mindent, szépen, lassan, komótosan nyalogat, majd forgat. Szemével mélyen nézi a vizsgálandót. Aztán morzsolgat vagy csapkod. Majd elhajítja és egy újat keres vagy feláll. Áll leskelődik. Dudorodik a pelus a kis popiján, lábujjhegyen pipskedik és vigyorog. Mi meg rajta:) És kiabál, hogy: heöh, hööööööö esetleg ehhh olykor meg öheh:)

Fejlesztés

Szerencsésnek mondhatom magamat/magunkta nyugodtan. Szerencsések vagyunk, mert Pont ebbe az oviba járunk. Pont ide, ahol ilyen szuper óvónénik vannak, akik tényleg figyelnek a gyerekekre. Figyelik Őket és szólnak ha valami nem úgy megy ahogy Ők gondolják, hogy jó lenne ha úgy menne. És ha észreveszik, hogy valami nem stimmel, akkor szólnak. Utána mindenki maga dönti el, hogy él-e a lehetőséggel, hogy fontos-e számára a gyermeke. Nekem is szóltak. Szóltak, hogy Máté időnként "potyog" azaz reggeltől estig esik. Nem üti meg magát csak esik. Vagy elindul valahova de útküzben meglát valamit, ami eltéríti az eredeti elképzelésétől. Tehát írányt változtat és megy majd megáll, mert rájön, hogy az nem is olyan érdekes amit észrevett. És áll, mert nem tudja, hogy mit is akart eredetileg. Szerencsénk van, mert pont van egy játszóház nálunk, ahol vasárnapokon felmérik a gyerekeket, hogy aztán egy mozgásterápiát javasoljanak fejlesztés céljából. Rögtön el is mentem Mátéval. Két órán keresztül tartott a felmérés és még nem jutottunk a végére. Még semmi konkrétat nem tudok. Minden érdekli és semmiről nem akar lemaradni. Keddtől elkezdjük a tornát és egy késöbbi időpontban folytatjuk a felmérést. Biztos nagyon fog Máténak tetszeni, mert Ő írányithat, azt csinálhat amit akar. És a lényeg. Mindenképpen előnye származik majd ebből. Könnyen veszi majd az akadályokat a suliban, a tanulásnál.Büszke voltam magamra. Most tényleg. Hallgattam rájuk és nem gondoltam azt, hogy "az én gyerekemmel nincs semmi baj" Mert ez nem erről szól. Mondtam is, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen óvónénijeink vannak. Igen és szerencsés a Máté, hogy ilyen anyukája van mondta a fejlesztő. Na akkor, akkor voltam nagyon büszke:)

Fogacskák (A cipős Patri!!!!:))

Napsi rohamosan nő, fejlődik. Már 69cm és 8350g. Minden nap kenguruban cipelem, amíg a nagyokat rendezem. Iskola, majd az ovi. Ő lóbázza a lábát, liláskék foltokat rugdos a combomba, időnként bealszik, nézelődik és szerintem baromira élvezi. Kivéve amikor becsípi a dzseki cipzárja a nyakát, én meg csak kapkodok és azt se tudom mit csináljak. Szerencsére hamar rájöttem, hogy fölfelé húzzam a cipzárt, még mielőtt lefelé kezdtem volna rángatni. Elég jól viselte szegénykém. A becsípődés mértékéhez képest egyáltalán nem sírt nagyon. És meglepetéseket okoz, amikor a buszmegállóban állva azt hallom, hogy csikorgatja a fogát. A fogát? De hát csak alul van kettő. Azt a kettőt nem csikorgathatja az ínyén. És matatok a szájában, és fülig szalad a szám amikor kitapintom a két csíkocskát. Bizony kettő jött egyszerre. Ő meg tűri birkatürelemmel, hogy még háromszor lekáderezzem, hogy biztos a fogait éreztem:-D És lóbálja a lábait, a lába végén a pár számmal nagyobb cipőt, ami még a Zozié volt, utána a Mátéjé, aztán a Leventéjé és most az Ővé. Apropó Patri. Szerintem Pont jó lenne Jázminnak. Ne hagyjuk ki Őt sem! Ne vigyem át?:)

2006. november 25., szombat

Mikulás

Közeledik a Mikulás. Mindketten sorolják, hogy mi mindent szeretnének a Mikulástól, és mit a Jézuskától. Az Óvodában plakátokon hirdetik magukat a "házhozmenős" Mikulások. Alatta letéphető telefonszámok.
- Aham -felkiálltással letépek egyet.
- Ide nézz! Ez itt a Mikulás telefonszáma. Most már bármikor feltudom hívni, ha nem fogadsz szót. - Máté megszeppenve megy végig a folyóson. (Ahogy távolodunk még hallom, hogy egy Anyuka követi a példámat:-D) Mint mindig most is egyedül levetkőzik. Nem szabad odanéznem, szépen felveszi a játszósruháját, bemegy a mosdóba kezet most.
- Most már nézhetsz!- szól és oda nézek és elájulok. A forgatókönyv szerint jár el. Megpuszil, én felnézek és megkérdezem:
- Hol vagyok?
- Az oviba Anya!
- Ja már emlékszem, csak úgy meglepődtem, hogy elájultam. Délután ugyanez, csak akkor felöltözik.
- Csukd be a szemed, NE nézz ide!
- Jó jó, becsukom a szemem, nem nézek oda, csak elrakom amit leveszel - és felszisszenek, egy Apuka felröhög de Máté nem veszi észre, hogy tudom mit csinál. Aztán elindulunk Zoziért. A buszon meséli a Máté, hogy nálam van a Mikulás telefonszáma. Kuncog Zoé a barinőjével, aki aznap velünk jön haza. Látom a kételkedést a szemükben. Turkálok a zsebemben, előhalászom a kis piros cetlit, rajta csillogó arany betűcskék. Tátva marad a kis szájuk, arcukon döbbenet. Én, meg elégedett vagyok, alig bírom visszatartani a nevetésem. Idén már nem jött volna be az "ismerek valakit, aki ismer valakit, aki tudja a Mikulás számát". Ez kézzel fogható. A gyerekek ámulnak-bámulnak, körülöttük meg somolygó felnőttek, akik talán, mit talán, BIZTOS irigylik a gyerekeket!:)

2006. november 24., péntek

Számolós

Mindenfélével szoktam Őket szórakoztatni, illetve figyelmet elterelni. Mindig nagy vita tárgya, hogy merre menjünk haza. Jobbról? Avagy balról? Természetesen egyik sem szeret arra menni amerre a másik. Hiába osztom be a napokat, hogy ma jobbra, holnap balra, sértődés esik olykor-olykor. Így történt, hogy amikor Zoé kedvenc irányából, balról mentünk haza, Máté elkeseredett.
- Tudod mit? Számoljuk meg, hány lépést kell tennünk hazáig. -Felderült a kis arca, Zoé meg már számolt is 1, 2, 3 és rohant előre. Mi szépen komótosan baktattunk utána és számoltuk a lépéseket. Illetve csak én, mert Máté hallgatta. Amikor a 100-hoz értem, megkértem, hogy húzzon egy vonalat, hogy ha elfelejteném hol tartok, akkor vissza mehessünk a 100-hoz. Nahát teljes siker. Lelkesen húzta a csíkot a cipője orrával. Amikor 150-hez értem újra megkértem. Háromszáz valahány lépést tettünk meg, közben többször megálltunk csíkot húzni. Másnap reggel Máté megkért, hogy számoljunk újra. Jó, feleltem.
- Eeeegy...és vártam, hogy majd folytatja
- Anya, kettő- mondja bátorítóan, mintha én nem tudnám. És húz egy csíkot a cípője orrával, ha esetleg elfelejteném, hol tartottunk:)


p.s. Az Esti mesés bejegyzésemnél elfelejtettem írni, hogy mi is énekelünk. Egész repertoár van altatóból.
1. Gyermekem ó aludj már...
2. Aludj Édes, aludj már...
3. Aludni kéne már most...
4. Este jó, este jó...
5. A szürke házfalakra...
És ezt szigorúan ebben a sorrendben kell énekelni, összekeverni Tilos!!! A daloknak ez nem a címe, hanem a kezdő sort írtam le, mert nem vagyok benne biztos:)

2006. november 21., kedd

Esti mese

- Te mesélsz Nekik este?- csodálkozott egy Anyuka az oviban amikor Zoé kiscsoportos volt. Én meg ezen csodálkoztam, hogy csodálkozik.
- Persze, miért, Te nem?
- Pont arra van még időm - válaszolta.
- Könnyű Neked, csak egy gyereked van!
Ez a párbeszéd jutott eszembe egyik este, amikor ültem Zoé ágyán, és vártam, hogy odahozzák nekem a könyveket, amit kiválasztottak. Mert a mai napig mesélek Nekik és ráadásul nagyon szívesen és élvezem is! Este fürdés és fogmosás után eldöntik, hogy kinek az ágyába feküdjünk. Mostanában a Zoziéba. Mindketten hoznak egy könyvet. Eldöntik, hogy kinek a meséjét olvassam először. Hozzám bújnak két oldalról, vagy csak az ölembe fektetik a fejüket vagy a lábukat. Elhelyezkednek és várják, hogy meséljek. Most jutottunk a végére a Rémusz bácsi meséinek. Nagyon szerettem ezt a könyvet. Jót szórakoztam a meséken én is. Néha úgy nevettünk, hogy nem tudtam folytatni az olvasást. Amikor azt olvastam, hogy "mondta Rémusz bácsi" Máté hozzám fordult.
- Anya Te mesélsz ugyhogy Te vagy a Rémusz néni, így olvassál.
- Neee Anya! Nem az van odaírva! - Mondta Zoé. Ezért felváltva olvastam Rémusz bácsit és Rémusz nénit. Ilyenkor összenéztek, és mosolyogtak. Amikor vége lett a mesének felidéztek belőle.
- Én vagyok a nagy étvágyú Öhöm Böhöm!! - vagy
- Lipiti klipiti én vagyok a Nyúl
- Na lipiti klipiti az ágyba - mondtam és bevackol Zoé.
- Holnap is mesélsz?
-Persze
- Holnap a Hétfejű Tündért
.- Jó-válaszolom
- Nagy ölelést Anya és sok puszit.
-És megölelgetem és puszilom. És szagolom a haját a fini Zoéillatott. És így maradnék örökre. De nem tudok, mert a másik szobából Máté kiabál, hogy menjek betakarni. Naná, hogy megyek. Betakargatom, mellé rakom az alvóskislámpáját, amit csak egyszerűen "babakocsinak" hív- ne kérdezzétek miért:-D - megölelgetem, puszilgatom. Szívom magamba a Mátéillatott és így maradnék örökre. Aztán amikor az Apjukkal beszélgetek el is mondom Neki.
- Olyan jó lenne, ha meg tudnám állítani az időt. Napokig ölelgetném a gyerekeket, ennék szépen nyugodtan, netezgetnék nyugodtan, aludnék nyugodtan és addig amíg akarnék, olvasnék szépen nyugodtan, és szépen nyugodtan, dolgokon merengve meginnám a kapucsínómat. Aztán amikor mindent megcsinálnék szééépen nyugodtan, akkor elindítanám az időt és ugyan onnan folytatódna minden, ahol megállítottam.
- Most megy egy ilyen film a moziban- válaszolja.
- A francba, akkor ezt a találmányt már nem tudom szabadalmaztatni:)

2006. november 15., szerda

Nem kéne?

Nem rakjátok lejjebb a matracot?- kérdezte Patri (sógornőm) amikor látta Napsit 4 kézláb hintázni.
-De, már gondolkoztunk rajta- feleltem és eszembe jutott az a jelenet, amikor Napsi hason fekve 2 kézzel kapaszkodott a kiságy tetején, úgy húzva fel magát és úgy kukucskált a rácsok között. Közben kurjongatott vagy sírt. Várta, hogy valaki érte menjen.
- Le kell tenni a matracot.-mondtam Vasárnap Zolinak. Rögtön neki állt. Nem is kellett sokáig keresni a csavarbehajtót, egész hamar ráakadtunk, miután felforgattuk a helyét ahol természetesen nem volt:-D Matrac, légzésfigyelő, deszka, ágyrács kivesz. Csavar itt, csavar ott, itt kihúz aztán lejjebb vissza. Ágyrács, deszka, légzésfigyelő, matrac betesz. Fejvédő megigazítva, mindezt három pár kiváncsi szem és három tátott száj kiséretében.
- Próbáld ki.- tettem bele Napsit az "új" birodalmába. Mosolygott, megmarkolászta a lepedőjét, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, előrehajolt, belekapaszkodott az ágy rácsába és azzal a lendülettel felállt!
- Felállt!!! Hallottam több szólamban.
- Napsi felállt!!. Csodálkozva néztünk, mert igaz, hogy amikor mellé kuporodtam a földön, akkor markolászott, felhúzta magát de az több lépcsős volt, itt sokkal nehezebb és mégis elsőre sikerült Neki. Néztük, néztük. Napsi állt büszkén, vigyorgott, rágta a rácsot. Én meg odafordultam Zolihoz:
-Nem kéne még lejjebb raknunk a matracot?:-D

Ezen a képen Napsi 3 hetes. Szerintem nagyon jól sikerült és ide még nem raktam be:) Anne Geddes után szabadon.

2006. november 3., péntek

Napsi

Napsikó - ahogy mostanában hívjuk - elromlott.
- Még garanciális- szoktam mondani viccesen. Kinőtt két fogacskája, biztos ez is közrejátszott abban, hogy sokat sírt. Mit sokat? Most bepótolta az eddigi sírás mentes korszakát. Alig van el magában, így majdnem mindig a kezemben van. Mert igen. Sajnálom sírni hagyni. Inkább a kezemben fogom és úgy pakolom el az edényeket, úgy porszívózok és úgy szedem ki a ruhát a mosógépből. Látod? Szoktam Tőle kérdezni. Persze, hogy látja, hisz majd ki esik a kezemből úgy figyeli minden mozdulatomat. Én meg még most is meglepődöm, hogy milyen kis karika szemekkel figyel, mert hiába a harmadik gyerekem és ugye tudhatnám, hogy mit csinálnak ebben a korban de Napsi most először csodálkozik rá dolgokra. Tehát csodálkozom én és persze a többiek is. És nem alszom, mert este óránként, két óránként ébreszt. Valami nagyon nem jó Neki. Hiába mindenféle varázsszer, hiába kap laktató, majd kevésbé laktató hamit vacsira. Hiába húzom a lefekvés idejét. Nagyon nem tudom, mert csak kétszer félórát alszik napközben, úgyhogy hatkor követeli a vacsit majd a fürdetést. Szerencsére ébredés után azonnal alszik tovább, persze cicivel a szájában. Akkorákat nyel, mintha sosem evett volna. Szomjas, vagy éhes. Mindenféle trükkel próbáltam cumit csempészni a szájába, nem sok sikerrel. Milyen érdekes. Zoénál elhatároztam, hogy nem fog cumizni. Persze hamar meggyőzött minket, hogy Neki szüksége van cumira. Most meg én eröltettném Napsinak, Neki meg nem kell. A cumisüveg sem. Így pohárból iszik, én meg sete mozdulatokkal itatom. Napsi mindig vidáman, kipihenten ébred. de irígylem érte!
-Visszavigyük? Garanciális.- mondja Zoli.
-Áááá, inkább tartsuk meg.-legyintek, és nevetünk.

Máté

Máté mostanában többször a fejemhez vágta, hogy:
- Nem leszek a gyereked! És el is megyek világgá, és akkor sírhatsz!- ilyenkor egyszerre szakad meg a szívem és egyszerre mosolygok magamba. Komolyan veszem a kijelentéseit és mérlegelek, hogy vajon a:
-"Húzzál papucsot" és a "pakold össze a szobádat" valóban ilyen kegyetlen kérés lenne, hogy világgá kéne menjen? Ilyenkor azt válaszolom, hogy ne menjen el, mert nagyon szomorú lennénk, és mindenkinek hiányozna. Meg, hogy én nagyon szeretném, ha még a kisfiam maradna, mert nekem nem kell másik kisfiú. Ilyenkor duzzog, nem néz rám, hallgat. Megölelgetem. Van amikor kihámozza magát a karomból és hátat fordít. Ilyenkor megsimizem a fejét és várok. Várok arra, hogy végre megkönyörüljön rajtam. Szerencsére nem kell sokáig várnom.
- Na jó! leszek a gyereked és nem megyek világgá. Jó Anya?
- Jó kicsim! Nagyon megijedtem ám, hogy itt hagysz minket!- és nevet és bújik és a kezemet csókolja. Én meg nem tudom, hogy hagyjam, hogy csókolja a kezem, mert az olyan izé:) És én is ölelem és puszilgatom és megkönyebülök. Egészen addig amíg az orrom alá nem tart egy fényképet:
-Látod? Itt jó Anya voltál.- és együtt nézük a képet ahol négyen ülünk. Apa, Anya, és a két gyerek az ölünkben. Majdnem derékig ér a hajam. Mindenki mosolyog. A vonásaim simák, nem tűnök fáradtak. Magamnak is kifejezetten jobban tetszem ott:) Megpuszilom. Rám néz: Szeretlek Anya:)
Én is kisfiam! :)

8 éves

Anya megszülettem már? -kérdezte.
- Fú bizony, 10 perce jöttél a világra. -válaszoltam. Zoé október 22.-én 8 éves lett. Most kezdhetném a szokásossal, hogy "mennyire rohan az idő" és "olyan mintha tegnap szültem volna" És valóban olyan:-D Elnéztem a nagy, okos lányomat, ahogy nézte a tüzijátékot a tortáján, mellette Máté vigyorgott. Zoé annyira nagylány és mégis. Akkor délután a gyertyafényénél én azt a pici kisbabát láttam, aki ott pihegett a mellkasomon és nézett. Komoly, érdeklődő szemekkel. Mi meg néztük és a meghatottságtól szólni sem tudtunk. És most sem tudtam szólni. Kattogtattam a fényképezőgépet és csak reménykedni tudtam, hogy könnyeimen át éles képet produkálok magunknak és Zozinak.

Tigris

Először egy szomorú hírrel kezdem. Tigrist el kellett altatni. Másodszorra szakadt meg a szívünk. Nincs szerencsénk a cicákkal. Először Szőlő, aki fél évig élt, most meg Tigo- ahogy a gyerekek nevezték. Haspuffadással kezdődött. Még viccelődtünk is, hogy egyik reggelre elszáll mint egy lufi. Zoli berakta a szállítókosarába, és Vele mentek a gyerekek is. Gyógyíthatattlan-mondta a doki. Máté zokogott, hogy azonnal hozzák haza a cicát, ne csináljanak vele semmit. Zoé átkarolta a kis vállát, nyugtattgatta, hogy nem lesz semmi baj meglátod. Amikor felhívtak, hogy el kell altatni rögtön arra gondoltam, hogy miért engedtem el a gyerekeket az Apjukkal? Mit fogunk csinálni, hisz el kell altatni.
-Majd azt mondjuk alszik- mondta telefonon Zoli. És így lett. Máté és Zoé belenyugodott, hogy kapnia kell Tigrisnek egy injekciót, hogy aludjon. Vidáman szálltak ki az autóból. Minden rendben lesz Anya, meg fog gyógyulni-mondták a gyerekek. A könnyeimet nyeltem, Zoli nem nézett rám. Így történt, hogy csendben az éj leple alatt temették el Tesommal a kertben. A gyerekek azóta is keresik. Volt itthon? Evett? De kár, hogy nem találkoztunk vele!- mi meg szemlesütve hazudunk Nekik.

Írtál már?

Írtál már? Mikor írsz?- kérdezgettek a barátok a család az ezer éve nem látott osztálytársak. Jó-jó írok, igyekszem, ahogy lesz időm. Válaszoltam ilyenkor. Aztán egyik este bekukkantottam és itt is vártak a kérdések, hogy mikor? Írnom kell! -ezzel a mondattal feküdtem le aznap. Merengtem, hogy miképp foglaljam mondatokba, hogy mit csinálnak a gyerekek, mit csinálunk mi. Hogy mondjam el, hogy mennyire fáradt vagyok, hogy türelmetlen vagyok, hogy feleslegesen kiabálok? És azt, hogy mennyire szégyellem magam, hogy hányszor kell bocsánatot kérnem a gyerekektől, amikor rájövök, hogy nem volt igazam? És hogy meséljek Tigrisről, aki nincs többé, Zoéról, aki 8 éves lett, Mátéról, aki furcsán kezd viselkedni, Napsiról aki mindenre rácsodálkozik. Aztán a gondolataim szavakba formálódtak, szavaim mondatoká, és elraktároztam mindent, és csak remélni tudom, hogy mindenre emlékszem és nem felejtek el semmit.