2007. március 26., hétfő

Éjszakai Élet

Napsikánk nagyon érzékeny a frontokra. (ki nem?) Egyik éjjel keservesen sírt. Mászkáltam Vele, Ő panaszkodott. Aztán lementem Vele a nappaliba, hogy a többiek nyugodtan tudjanak aludni. Kinéztünk a teraszajtón és néztük az éjjeli kertet. A szélre lomhán moccantak a tuják. Elszavaltam a "Fújja a szél a fákat" kezdetűt, mely mosolyt csalt Indurom arcára. Két kis tenyerével támasztotta az ajtó üvegét és bambult. Leültem és onnan néztem. Majd arra gondoltam, hogy ha már itt vagyok lent, ki is pakolhatnám a mosogatógépet. Aztán ihletett kaptam és fényképezni kezdtem pillangószárnyakkal Napsit éjjel fél háromkor. Amikor másodjára indult el a lépcsőkhöz arra gondoltam, hogy ideje lenne lefeküdni. Felnyaláboltam szárnyaszegett gyermekemet és felvittem a szobába. Lefektettem magam mellé, Ő boldogan bújt hozzám és rácuppant a cicimre és álomba szenderültünk, hogy hamarosan kelhessünk.

Lehetett volna...

...a hőn áhított Nagy Piros Dinó. Talán majd jövőre ha nem növi ki addig a favoritját.:)

Újra betegek

Túl vagyunk egy betegség sorozaton. Kezdek belefáradni. Mire kikúrálom összesemet kezdődik elölről. Mert hiába teszek meg mindent, hiába gyógyítgatok az osztálytársakat és az ovistársakat simán beviszik lázasan, fülfájósan, gennyes mandulagyulladásosan :( Nagy szerencsém van, hogy itthon tudok lenni velük és borzasztó lehet annak, akinek muszáj munkába mennie. Azért elgondolkoztam. Nem félnek a szövődményektől? Milyen rossz lehet a fülfájós gyereket beadni a suliba és a tanítónéni telefonjára rohanni, hogy a gyerek nem bírja tovább, nagyon szenved....
Szóval betegek voltak. Megint lemaradtunk a farsangról. Mátéhoz volt hivatalos Zoé is. Annyira örült, hogy megmutathatja magát majd a gyerekeknek és kedvenc Óvónénijeinek. Éjjel, amikor lázasan ébresztett és a lázmérő 38 fölé szaladt, elkeseredetten kérdezte:
- Akkor nem lesz farsang megint, ugye?- és görbül a kis szája.
- Jó lesz az a jelmez jövőre is ne keseredj, és bármikor felveheted itthon is. - vigasztaltam. Szemében pedig láttam a válaszát, hogy az nem ugyanaz. Tényleg nem.

Nem az én történetem....

....azért leírom.

Szomszédasszonyom a nagymama és a 8 éves lányuk Vasárnapi családi filmet néznek a TV-ben. Egy kutyáról szól. Amikor vége a filmnek az anyuka felháborodottan összegzi Nagymamának a filmet:
- Marha jó, a film lényege végülis, hogy a kutya megtanult kettyinteni.
- Anya, mi az a kettyel?
- Öööö, barátkozik.
- Te is kettyeltél?
- Öööö, igen.
- És Apával volt a ketty? (milyen érdekes, hogy ráérzett, nem igaz? :D)
- Igen.
- Én fogok kettyt?

Ez lett volna a rövidke történet. Kár lett volna, ha elfelejtem:-D:-D:-D:-D