2010. június 10., csütörtök

Ha tudná, visszapörgetné az időt...

- Anya, anya - suttogja Mátém rekedt hangon.
-Itt vagyok édesem, semmi baj. a maciját mellé igazítom.
- Anya, anya...- a gép, ami a mutatóujján keresztül köti össze Mátéval, hirtelen belesípol a szobába. Úgy érzem rögtön elájulok. A nővérek és az aneszteziológus az ágya körül állnak.
- Mi történik? - kérdezem Tőlük.
- Semmi baj - de látom, hogy összenéznek, ezért még idegesebb leszek. Máté vergődik és csukott szemmel engem hív.
- Itt vagyok kicsim, semmi baj. - suttogom a fülébe. A gép újra rikácsol, egyre többször. Olyan méreg tölt el, hogy legszívesebben szétverném, hogy ne halljam többet. A szívem a fejemben lüktet, úgy érzem rögtön lerobbantja a koponyámról a bőrt.
- Anya, anya... - és mond még valamit amit nem értek.
- Máté - szól hozzá az anesztezes. - Ébresztő. Itt vagy már az ágyban.
Máté csak engem szólongat.
- Itt vagyok édesem- mondom most már én is hangosan.
- Semmi baj. - mondja a nővérke. - Vannak kisbabák akik szinte dobálják magukat az ágyban altatás után.
- Tényleg? - kérdezem és az arcukat fürkészem. Nem tudom, hogy most ettől megnyugodjak vagy bepánikoljak, hisz azt gondolom akkor valami marhára nem jó az altatással. 2 órával ezelőtt az a kisfiú, aki a szemközti ágyon fekszik, szép nyugodtan ébredezett, semmi baj nem volt a műtét után. Mi az után, hogy a Doktorúr kijött a műtőből, hogy közölje, minden rendben volt, igaz, hogy nem volt egyszerű de megoldotta, még majdnem egy órát vártunk arra, hogy megláthassuk a fiúnkat.
- Nagyon nehezen tért magához - mondta a Doktornő. Itt tojtam be legelőször.
- Volt olyan a családban akinél történt hasonló? - kérdezte. Összenéztünk Zolival és egyszerre ráztuk a fejünket, hogy nem tudunk ilyesmiről.
- Mindenesetre, ha ne adj Isten újra műteni kell, mindenképpen szóljanak, hogy nagyon nehezen szívódik az altató a szervezetében. - Itt ijedtem meg másodszor. Amíg betolták a szobába simogattuk, megvártuk, hogy átrakják az ágyra.
- Most már minden rendben lesz. -Ígérte a Doktornő de szólt az éjszakásnővéreknek, hogy figyeljék és maszkot raknak az arcára. Zoli elköszönt Mátétól és rohant a lányokhoz, hisz már éjjel 11 rég elmúlt. Most azon gondolkoztam, hogy fel hívjam-e, hogy jöjjön vissza. A másik kisfiú Anyukája, szánakozva néz rám. Majdnem elsírom magamat.
- Máté ne kapkod a levegőt, nagyokat lélegezz. -mondja Neki a nővér.
- Anya.. zisminii. - mondja.
-Mit mondasz kicsim? Zozi? -kérdezem
- Neeehm.
- Fáj valamid?
- Neehm.
- Valami baj van?
- Ihgheeen.
- Próbáld újra mondani.
- Visizni.
- Jajj nem tudom mit akarsz. A gép visít 98/178-at mutat. Biztos vagyok benne, hogy nem jó, hisz a szomszédos ágynál 98/88. Simogatom a fejét és jár az agyam, hogy mit akarhat, aztán valahogy belém villan
- Pisilned kell?
- Ihgenh -lehelli.
-Pisilnie kell. - mondom emelt hangon a nővéreknek és egy kicsit mérges vagyok, hogy a nővérek miért nem gondoltak erre. Egyikük elszalad egy kacsáért, én felemelem a takarót és látom, hogy bepisilt szegénykém. A Máté kezd megnyugodni, így én is, a gép se zaklatott már. Átrakjuk egy másik ágyba, hisz így sokkal egyszerűbb. Aztán lekapcsolják a lámpát. Már nyugodt vagyok. A sötétben hallom az Anyuka hangját:
- Hát nem irigyeltelek.
- Nagyon megijedtem.
- Láttam.- oda mosolygok a sötétnek. Nézem Mátét. Nem ülhetek, nem feküdhetek az ágyára. Egy hokedli szerűségen ülök. A fejemet a fejéhez nyomom szorosan és lehunyom a szemem és újra látom a délutánunkat.
16:00-kor megérkeznek a barátnőmék a 3 gyerekkel. Máté elmegy hátra focizni Attilával. Én kávét készítek, forr a víz, előveszem a bögréket, beszélgetünk, kanalak csörrennek. Zoé mutatni akar valamit, elindulunk a számítógéphez és ekkor jön Máté. Ordít.
- Anya, eltörtem a kezemet. - Ránézek a kezére "S" alakban tehetetlenül lóg kis teste mellett. Artikulátlan hangon hallom saját magamat, ahogy ordítok "Mit csináltál, Úristen"
- Leestem a kerítésről- és elmeséli, hogy átrúgták tesomékhoz az Attila labdáját. Máté utána ment. Sógornőm észrevette és szólt Neki, hogy ne mászkáljon át. Attila újra átrúgta és nevetve mondta, hogy menjen érte. Érte ment, ahogy átugrott, zörgött a fólia, ami tesoméknál a tuják között van, Máté megijedt, hogy meghallották és rohant vissza. Kapkodott, beakadt a lába a kerítésbe, ami egyébként egyáltalán nem magas, és ráesett a kezére. Hallotta ahogy reccsent. Néztem a kezét vérzett.
- Nyílt törése van.
- Dehogy van - mondta az Apja.
Mi legyen, elviszed? - kérdeztem.
- Inkább menjünk együtt.
- Jó. - rohanok átöltözök, közben hallom Zolit ahogy vigasztalja, semmi baj, csak kapsz egy gipszet. Én mint az őrült kapkodom a ruhákat, Zoé jön be, hozzám simul.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. -ekkor tértem magamhoz, hát nekem kéne Őket vigasztalnom. Kitisztult a fejem. Intézkedni akartam, hogy tegyük sínbe, kötözzük fel a kezét. Nem, mondta Zoli, nehogy valami kárt tegyünk a kezében, így egy vastag törölközőbe rakom a kezét, én tartom. Felhívom a tudakozót, azt se tudom hova vigyük, Pünkösd Hétfő van. Megkapom a Heim Pál telefonszámát, azonnal tárcsázom azt mondják vihetjük. Zsuzsi nyugtat, hogy addig marad, amíg vissza nem érünk. Óvatosan szálunk be az autóba, amikor elindulunk, csak akkor érzékelem, hogy szomszédasszonyom is ott van a kertben. Aztán gyorsan peregnek az események. A felvételen ellátják a sebét, elküldenek a sebészetre. Ott tudom meg, hogy Máté ivott 3 korty vizet, mert Zoli adott Neki. - Ez 3 korttyal több mint kellene - mondja az Orvos. Utána kiderül, hogy sínbe rakhattuk volna és, hogy fel kellett volna kötni a kezét. Szemrehányóan nézek Zolira. Aztán röntgen. A felvétel láttán elszörnyülködök. Dupla csont törés az alkarban, nyílt törés, az egyik csont a törés következtében egymás felé csúszott. Műtét. Máté nem akar műtétet, haza akar menni, magát okolja, álmos, aludni akar. Pont ott áll mellettünk egy kislány a szüleivel. Kiderül, ugyanolyan műtétje volt, ami most lesz Máténak. 3 hete történt az Ő balesetük, a kislány kezén semmi nem látszik. Megkapjuk Máté ágyát. 9 előtt biztos nem műtik. Közben kiderül, hogy Zoli szülei pont nálunk vannak. Hazaviszik a csajokat, Zsuzsi is hazamehet. Zoli hazarohan pizsamáért, mesekönyvekért, alvósbarátért és minden másért amire szükségünk lehet. Közben infúziót kötnek be, cseppet sem sír. Egy kislány érkezik, leülnek a folyosóra.
- Még sosem voltam kórházban- mondja sírva.
- Még én sem. - mondja mosolyogva, de csak én hallom.
- Mi van ha felébredek műtét közben? - kérdezi a kislány.
- Én meg attól félek, hogy nem ébredek fel - mondja Máté. Megnyugtatom. Aztán arról beszél, hogy visszapörgetné az időt. Én felhívom Anyuékat, hisz nem mertem amíg nem tudtam semmi konkrétat. Bejön Apukám, beszélgetnek, aztán megy is haza Anyuhoz. Hamarosan visszaérkezik Zoli, pakolgatunk. Elviszik a szemközti kisfiút. Egy óra múlva visszajön, békésen szuszog, 10 perc múlva már beszélget. Aztán kap egy "bátorítót" Máté és a műtő lengőajtaja becsukódik mögötte. Zolival összebújva állunk, beszélgetünk. Kiderül, hogy lekiismeretfurdalása van, mert nem vitte Őket bicajozni. Mert ha elvitte volna akkor nem történik ez. Nyugtatom, hogy akkor meg lehet, hogy elesett volna és mennyivel nehezebb lett volna a bicajt tolva visszajönniük. Nyílik az osztály ajtaja, egy nő jön ki, ismerős az arca, újra egymásra nézünk: - Mi az Isten van ma? - kiállt fel. Egy volt szomszédunk a panelból. Azóta Ők is elköltöztek. a 10 éves lánya zuhant le egy fáról 5méter magasból. Úgy néz ki, semmi baja. Hüledezünk. Ekkor egy újabb kislány érkezik az Anyukájával. - Helló!!! - köszönök oda döbbenten. - Hát Ti?- kérdezz vissza. Máté egy évvel fiatalabb ovistársáék voltak azok. Ők bicajjal estek el és a kormány beleállt a kislány hasába, zúzódás de bent kell maradniuk megfigyelésre. Aztán újra ketten maradunk Zolival és csak várakozunk a műtő előtt. Aztán negyed 11-kor kinyílt a csapóajtó. Két vas van a kezében, gipszelni nem kellett. Hát így történt. Aludni nem tudok. Észre veszem, hogy nem bugyog a valami az oxigénes cuccban. Szólok a nővérnek. Mondja, hogy már régebben kikapcsolták csak nem akarták leszedni Mátéról a maszkot, nehogy felébredjen. Megnyugodva vissza ülök. Órák telnek el. Hajnali 3 van. Mátém nyugodtan szuszog. Majd hirtelen suttogva megszólal. - Olyan jó, hogy túl vagyok rajta. - Én is örülök kisfiam. Nagyon ügyes voltál. - Suttogom vissza. A nővér épp bejön. Leszedem a maszkot az arcáról. - Érzem a vasat a kezemben. - Mondja, mosolygok. - Anya tök jó volt, hogy bent volt a Papa is. - Suttog újra. -Szerintem is jó volt. - Aztán ránk szól a nővér, hogy ne beszélgessünk. Nagyon mérges leszek de nem szólok vissza. Aztán reggel lesz. Mátét leküldik a röntgenbe, minden rendben van. Majd szeptemberben veszik ki a vasat. Vidám nyara lesz , mondja az orvos rendesen használhatja a kezét. Valamiért újra átrakják egy másik ágyba Mátét. Még egy napja sem vagyunk bent de már a harmadik ágyban fekszik. Így egy függöny választja el az ovistárstól, aki gyakran elhúzza azt és átinteget Máténak. Még egy nap sem telt el a műtét óta és már jön is a gyógytornász, tornáztatni kell a beteg kezecskét. Máté sír, fáj Neki de küzd. Aztán összebarátkoznak a fiúkkal a szobában. Két éjszaka maradok Vele bent. A következő éjjel ugyanaz a nővér van, aki előző este. Nem örülök. Viszont többet alszom. Amikor felébredek Máté mindig más pózban van de a keze alatt mindig ott van a felpolcozás, a nővér többször bent járt és észre se vettem. Ráadásul szól, hogy feküdjek fel a Máté lábához amikor görnyedve kimegyek a mosdóba, akkor látom, hogy a többiek is így fekszenek. Egyből megváltozik a véleményem. Reggel, amikor megy haza, hálálkodni szeretnék Neki de nevetve elszalad előlem, nem fogad el semmit. Ekkor már szégyellem is magam, hogy mérges voltam Rá. Harmadik este Zoli rám parancsol, hogy aludjak otthon. Máté lelkesen marad Ricsivel, akinek az Anyukája szintén hazajön. Másnap kiderül hazaengedik Mátét. A keze sokat javult, rendesen tornáztatta a bedagadás teljesen lehúzódik. Apu jön értünk, mert Zoli dolgozni ment, nem ígértek előző este semmit az Orvosok. meglepiből Anyu a kocsinál vár minket. Máté boldog, mi is. Aztán végre találkozhatott a tesókkal is. Itthon vagyunk, nekünk 2 hete kezdődött a nyári szünetünk. Már kivették a varratokat is. Túl vagyunk rajta. Már majdnem teljesen jól használja a kezét Máté. Nem sokára felállítjuk a medencét, boldog, hogy nem kapott gipszet, alig várja, hogy úszhasson.